A projektünk célja, hogy közelebb hozza a fiatalokhoz a Kárpát-medence magyar népviseleteit, azok történetét és kulturális hátterét. Alább a sióagárdi népviseletről szóló részt olvashatjátok.
Sióagárd Tolna vármegyében, a Sárköz közvetlen közelében fekvő település, viselete mégis önálló úton fejlődött, csak anyagában hasonlít a sárközi népviselethez.
A sióagárdi viselet legkorábbi tárgyi emlékei az 1880-as évekből valók. Ebben az időszakban a falusi asszonyok főként saját maguk szőtte kendervászonból, kékfestő anyagból készítették ruháikat, kiegészítve fekete klottal, posztóval vagy atlaszselyemmel. A díszítés még visszafogott volt, csupán némi fehér hímzés jelent meg itt-ott az öltözéken.
A nők felsőruhája az „ümög” (bevarrott ujjú, vállfoltos, pálhás női ing) volt, amelyet fehér lyukhímzéssel dúsan díszítettek. A XX. század elején a lyukhímzést slingelés követte, majd az 1920–30-as évekre egyre színesebbé vált a viselet. A leggyakrabban használt színek a piros, kék, rózsaszín, lila és zöld voltak. A hímzések formavilága ugyan emlékeztet a kalocsaira, azonban a sióagárdi motívumok ettől teljesen függetlenül, helyben alakultak ki.
Az ümögöt sosem kötötték be a szoknyába, hanem kitéve hordták, ezáltal – az ujj mellett – az ing alsó részének gazdagsága jól érvényesült. A pruszlik (mellény) és a kötény is helyi virágmotívumokkal van kivarrva, a legünnepibb darabokat aranycsipkével is ellátták. A pruszlik mély kivágását „ümögelővel”, azaz szalagokkal, gyöngyökkel díszített betéttel takarták el, amely fölött több sorban, különféle színű gyöngysorokat viseltek.
A selyem és kasmír pruszlikok viselete a századfordulótól kezdve elmaradt, helyükbe 1910-től hosszú szűk ujjas, hátul kereken hosszabbra szabott gyári csipkével és islóggal (színes szalaggal) díszített löbit (női ujjast, kabátot) húztak.
Lábukra „bütykös kapcát” (kis virágokkal díszített kötött harisnyát), illetve fekete, kötött, gyakran hímzett mamuszt, vagyis tutyit húztak.
A fejviseletük is jellegzetes: a kislányok bukros főkötőt hordtak, míg a menyecskék haját kontyba csavarták, melyet szalagos díszítés, majd később rózsás kendő borított. A XX. század elején a sisakszerű, papírral keményített, hátrakötött kendő – az ún. „pintli” – vált általánossá a konty eltakarására.
A hagyományos öltözetet Sióagárdon egészen a II. világháború végéig rendszeresen viselték. A „kivetkőzés”, vagyis a népviselet tömeges elhagyása az 1950-es évek elejére tehető, amikor a hétköznapi és ünnepi öltözködés is fokozatosan polgárias irányba fordult.
A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.
