A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a szalmakalapok készítéséről írt cikket olvashatjátok.
A szalmakalap nem csupán egyszerű nyári viselet, hanem a hagyományos kézművesség egyik legszebb példája, amelyek évszázadok óta védik viselőiket a nap hevétől. A szalma felhasználása, valamint a fejfedők készítése az emberi civilizáció kezdetére nyúlik vissza, és Magyarországon is igen elterjedt volt.
A szalma, mint alapanyag, az emberiség egyik legősibb és legpraktikusabb „társa”. Már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is használták különféle célokra: házak építéséhez, kosarak fonásához, és egy idő után fejfedők készítéséhez is. Az emberek gyorsan felismerték, hogy a szalma kiváló védelmet nyújt a nap melegétől, könnyű, szellős és rendkívül olcsó anyag. A legelső szalmakalapokat az ókori Egyiptomban készíthették, és vagy innen terjedt el a készítésük mikéntje, vagy ettől függetlenül kialakult a használata Afrika és Ázsia számos területén. Európában a középkor során jelenhettek meg nagyobb számban a szalmakalapok, különösen az agrárterületeken, ahol a földművesek és parasztok egyszerű, mégis hatékony védelmet kerestek a nappal szemben, amíg dolgoztak . Ezek a kalapok eleinte durvább szalmából készültek, és leginkább praktikus szerepet töltöttek be. Láthatóak szalmakalapos földet művelő alakok például számos 15. századi ábrázoláson.
Később azonban a kalapok egyre díszesebbé és elegánsabbá váltak, és már nemcsak a földművesek, hanem a városi lakosság körében is népszerűvé váltak. A 19. századra a szalmakalapok széles körben elterjedtek Európában, és a világ többi részén is. 1922-ben például New Yorkban szalmakalap-zavargások voltak. Szokás volt ugyanis, hogy szeptemberben a nyári szalmakalapokat mindenki szövetkalapra cserélte, és akin ezután is szalmakalapot láttak, attól a gyerekek és fiatalok gyakran elcsenték. Ebben az évben azonban korán kezdték, és nagy bandák szerveződtek a csínynek induló zavargásokra, amelyek során tömegével támadtak meg még szalmakalapban lévő embereket, és sokan meg is sérültek. Pár évvel később szerencsére teljesen eltűnt ez a „csínytevési” szokás.
Szalmakalapok Magyarországon
A nyári munkák idején különösen kellemes szalmakalap-viselet a 19. század derekától terjedt el az egész Kárpát-medencében, korábban a hajdúvárosokban kedvelték, szórványosan a Felföldön is használták, de fő elterjedési területe Erdély, volt ahol nők is viselték.
A szalmakötésnek vagy szalmafonásnak két technikáját alkalmazták hazánkban, az ujjnyi vastag kötegbe fogott szalma spirális fonását és a szálakból történő fonást. Előbbivel főleg szakajtók, kenyérkosarak és tárolóedények készültek, elsősorban az ország vízben szegényebb vidékein, mert a vizesebb tájakon gyékényt használtak erre a célra. Aztán a 19. század nagy mocsárlecsapolásai és vízszabályozásai miatt egyre jobban elterjedt a szalma használata.
Más technikával végezték a szalmakalap-készítést, ami a múlt század vége felé Hencidán, Hajdúnánáson, a kalotaszegi Jákótelkén és Székelyföld néhány falujában jelentős háziiparrá is fejlődött. Visszaemlékezések szerint a szalmakalap-készítést Hajdúnánáson Itáliát megjárt katonák honosították meg a 18. század közepén, de itt és Hencidán is hamar minden asszony készített kalapot, a szegényebb parasztcsaládokban pedig a férfiak is besegítettek. A Hajdúnánásra látogató Széchenyi István megjegyezte, hogy az asszonyok az utcán, beszélgetés közben is kötik a szalmát.
A szalmakalapok készítéséhez úgynevezett kopasz búzát vetettek, jó sűrűn, hogy a szára vékony és hajlékony legyen. Sarlóval aratták, sulyokkal csépelték és az összekötött szalma késő őszig a padláson száradt.
Leggyakrabban egyébként hétágú szalmafonatot használtak, de a nagyon ügyesek akár tizenháromágú szalmát is tudtak készíteni. Esténként a lányok a szalmával a hónuk alatt mentek a fonóba, de egyes helyeken szokás volt az is, hogy három-négy család a téli estéken összejárt szalmát kötni. Hajdúnánáson ezt tanyázásnak nevezték. Az elkészült szalmafonatot régebben a foguk között puhították, de aztán elterjedt, hogy a mángorló fahengerei között eresztik át.
A kalapnak először a tetejét varrták meg, aztán haladtak lefelé. A kalapot formára helyezve vasalták. A kalap széleit erősítették, majd a koronát és a karimát különféle mintákkal és díszítésekkel látták el. Egy igazán jól elkészített szalmakalap nemcsak esztétikai élményt nyújtott, hanem hosszú ideig viselhető volt. De mint minden más viseletnél, a szalmakalapnál is igaz volt, hogy formája és díszítése gyakran jelezte a viselő társadalmi státuszát is, vagy éppen az alkalmat, amelyre viselték.
Hajdúnánáson a 19. század végére nagyüzemivé fejlődött a szalmakalap-készítés, de a háziipart ez sem szüntette meg, főleg, mert részben házi készítésű szalmafonatokból dolgozott az üzem is. Hencidán a 20. század elején kalapvarró gépekkel évente egymillió kalapot is tudtak készíteni, és kézi varrással is készült a településen körülbelül ötvenezer fejfedő. A szalmakalap-készítés vált a település elsődleges megélhetési forrásává. Azonban ezeknek a szalmakalapoknak Erdély volt a legfontosabb piaca, és amikor a trianoni békediktátum elvágta a termelőket a piacuktól, mind a háziipar, mind a gépi varrás hanyatlásnak indult az anyaországban. Erdélyt ezentúl Kalotaszegről és Székelyföldről látták el kalapokkal. Itt korábban is készítettek szalmakalapot, de közel sem annyit, mint a két alföldi településen.
A szalmakalapok nem csupán praktikus kiegészítők, hanem a kézműves hagyomány őrzői is. Készítésükben összefonódik a természet szeretete és a népi mesterek tudása. A szalmakalap-készítés jó példa arra, hogyan épülhet fel egy új háziipar olyan településeken, ahol van néhány kezdeményező ember, és a többség sem zárkózik el az új foglalkozásoktól. Hogy egy viseleti tárgy divatja milyen energiákat szabadíthat fel egy település lakosságában, és hogyan épülhet be a paraszti élet hagyományos kereteibe.
