A szalmafonás olyan maradvány-anyagból teremt tárgyakat, amely a gabona learatása után általában az állatok alá, vagy a kemencébe került. A szalmából készült kötél, kalap, kosár, szatyor vagy épp a díszek is mind szép példái annak, hogy a paraszti életformában szinte semmit nem dobtak el, mindent felhasználtak valamilyen célra.
A Kárpát-medencében már középkori leírások említik a szalmából font köteleket és tartóeszközöket, de igazán a 18–19. században vált jelentőssé, amikor a gabonatermelés növekedése bőséges alapanyagot adott. A szalmafonás inkább háziipar volt, semmint céhes mesterség; a falusi világban anyáról lányára (vagy bizonyos esetekben apáról fiúra) szállt, s a munkát a mezőgazdasági év rendje is meghatározta, hiszen nyár végén és ősszel gyűlt össze a legjobb anyag. Voltak olyan tárgyak, amelyek rögtön aratáskor készültek, míg mások későbbi estéken a fonóban vagy a családi szobában.
A szalmát először válogatták és puhították, majd vízzel vagy gőzzel nedvesítették, hogy hajlékony legyen. Három- vagy négyszálas sodrással készülhetett kötél, lapos fonatból kosár és kalapkarima, míg spirálisan tekert sodratból díszek és tárolók. A munka az asztal mellett vagy a padkán ülve zajlott.
A 20. század második felében a szalmafonás visszaszorult: a textilipari termékek, műanyagok és gyári kalapok mellett már kevesen tartották fenn a házi munkát. Ám a mesterség nem tűnt el teljesen. Ma népművészeti műhelyekben, hagyományőrző táborokban és múzeumokban él tovább; különösen a Hortobágyon és a Dunántúl egyes falvaiban maradt meg folytonosan. A szalmafonás arra emlékeztet, hogy a magyar paraszti kultúra hogyan tudott értéket formálni abból, amit ma kidobunk.
A Fiatalok a Nemzetért Alapítvány lelkes fiatalokkal együttműködve 2025 márciusától egy-egy videóval mutatja be ezeket a régi foglalkozásokat a közösségi média felületein, azok kísérőiként készültek ezek a cikkek a honlapunkra. A projekt az Európai Unió támogatásával valósul meg. (Fiatalok az értékteremtő médiáért IV., 2024-3-HU01-ESC30-SOL-000279076)
