A kézzel merített papíron született iratok, könyvek, levelek és számadások évszázadokon át tanúskodtak országunk történetéről, mindennapjairól és kultúrájáról.
A mesterség hazánkban a 14. század végén jelent meg, amikor az első papírmalmok elkezdték a munkát, főleg a folyóvizeink mentén. A 15–16. században, a humanizmus és a könyvkultúra terjedésével a papír iránti igény megnőtt, s a magyar papírmerítés ekkor élte első nagy korszakát. A török idők viszontagságai megtépázták ugyan az ipart, ám később újra számos papírmerítő műhely működött az országban.
A papírmerítés hétköznapi gyakorlata aprólékos, szinte alkimista munka volt. A mesterek len- és kenderrongyokat vásároltak a városi bíró engedélyével, majd vízben áztatták, péppé zúzták és malomkerekek alatt finomra őrölték. A merítőszobában fából készült kád várta a pépet; abba mártották a merítőszitát, amely finom bronzhuzallal font felületével adta a papír jellegzetes erezetét. A frissen kicsöpögtetett lapokat nemezrétegek közé rakták, majd prés alá helyezték, végül megszárították.
A papírmerítők a városi ipar rendjéhez tartoztak, s több helyütt céhbe is szerveződtek. A falusi ember ritkán találkozott a papírmerítő termékeivel, de a városi kulturális életben nélkülözhetetlenek voltak: a magyar könyvkultúra felemelkedése – Apáczai Csere János enciklopédiájától a reformkori röpiratokig – az ő finom merített lapjaikon futott végig.
A hanyatlás a 19. század második felében következett, amikor a gépi papírgyárak megállíthatatlanul terjedtek. A magyar papírmalmok sorra zárták be kapuikat. Ám a mesterség öröksége mégsem tűnt el: ma kézműves műhelyek, restaurátorok és népművészek tartják életben.
A Fiatalok a Nemzetért Alapítvány lelkes fiatalokkal együttműködve 2025 márciusától egy-egy videóval mutatja be ezeket a régi foglalkozásokat a közösségi média felületein, azok kísérőiként készültek ezek a cikkek a honlapunkra. A projekt az Európai Unió támogatásával valósul meg. (Fiatalok az értékteremtő médiáért IV., 2024-3-HU01-ESC30-SOL-000279076)
