A faesztergálás a magyar kézművesség egyik széles körben használt, de kevesebbet emlegetett mestersége volt. A mindennapi élet számos kelléke – orsó, guzsaly, orsókarika, gomb, sótartó, pohár, keferúd vagy éppen a pipaszár – az esztergapad mellett született meg, s ezek nélkül a háztartás és a mezőgazdasági munka is nehezebben képzelhető el.
A mesterség európai mintákkal összhangban Magyarországon is megjelent a 16–17. századtól dokumentálható céhes formában, később pedig a nagyvárosoktól távolabbi területeken is helyi mesterek kezdtek dolgozni. Az esztergályosok többnyire a fafaragók rokonaiként jelentek meg, de önálló mesterségként saját műhelyt, eszközöket és tanulási rendet kívántak.
A munka alapja a fa volt, leggyakrabban juhar, gyümölcsfa, kőris vagy bükk. A mester előbb kiszárította vagy előkészítette a darabot, majd az esztergapadra fogta, ahol a fa forgása közben acélkésekkel és vésőkkel formálta. Az esztergapad kezdetben lábbal hajtott lendítőkarral működött, később pedállal, majd az ipari korszakban már géppel. A jó esztergályos keze ismerte a fa rostjainak futását, tudta, hol enged és hol fog vissza a kés.
A faesztergályos fontos helyet foglalt el a közösség életében. Termékei ott voltak a fonóban és a szobában, az istállóban és egyes vidékeken akár a templomban is.
A 20. század elején a gyári faipar és a fém, majd a műanyag térhódítása a faesztergálást háttérbe szorította. Sok műhely bezárt vagy bútorgyárak segédüzemévé alakult. Mégsem tűnt el nyomtalanul. A mai népművészek, hangszerkészítők és restaurátorok újra felfedezték a mesterség értékét; műhelybemutatók, kézműves vásárok és múzeumok őrzik meg a tudást.
A Fiatalok a Nemzetért Alapítvány lelkes fiatalokkal együttműködve 2025 márciusától egy-egy videóval mutatja be ezeket a régi foglalkozásokat a közösségi média felületein, azok kísérőiként készültek ezek a cikkek a honlapunkra. A projekt az Európai Unió támogatásával valósul meg. (Fiatalok az értékteremtő médiáért IV., 2024-3-HU01-ESC30-SOL-000279076)
