A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a népviselet-készítésről írt cikket olvashatjátok.
A népviselet nem jelmez, és még csak nem is egyszerű ruhadarab, hanem az adott közösség, kultúra kifejezési eszköze, a hagyományok megtestesülése fizikai formában. A népviseletek formái, színei, díszítései és használt anyagai generációról generációra öröklődtek, és mindegyik mögött szimbolikus jelentés, egy-egy történet vagy praktikum rejtőzik.
A ruházat készítésének története egyidős az emberiséggel. A ruházat nemcsak az időjárás viszontagságai ellen védett, hanem a társadalmi státusz és identitás kifejezője is volt. Kezdetben az emberek a természet adta anyagokat, például állati bőrt, növényi rostokat használtak. A varrás alapvető technikái is ekkor alakultak ki. Az első tűk körülbelül harmincezer évvel ezelőtt jelentek meg, és csontból vagy agancsból készültek. Az idők során a textilkészítés, szövés, fonás és hímzés mesterségei mind kifinomultabbá váltak. Az ókori egyiptomiak finom lenvászon ruhái, vagy a kínai selyem már a luxus és a társadalmi státusz kifejezői voltak. Európában a középkorban kezdett elterjedni a gyapjú alapú textíliák használata, amelyek tartósabbak és melegebbek voltak, mint a korábban használt anyagok. A 13. században Itáliában már selyem- és bársonyruhákat is készítettek.
Magyarországon sokféle népviselet alakult ki, a különböző tájegységeken élők a helyi adottságokhoz és szokásokhoz igazították viseleteiket. Több magyar népviseletre is jellemző a gazdag díszítés, amelyet például hímzéssel, csipkével, gyöngyözéssel értek el. A kalocsai hímzés például híres élénk színeiről és virágmotívumairól.
A népviseletek készítése komoly kézműves tudást igényelt, de gyakran a család tagjai készítették el a ruhadarabokat. A szövés és varrás mestersége anyáról lányra szállt, és minden darab elkészítésében benne volt a családi hagyományok továbbélése. De a történelmi feljegyzésekben számos alkalommal találhatunk arra példát, hogy a szabók összeütközésbe kerültek a falvakban másoknak is ruhákat készítő asszonyokkal. Találhatunk olyan rendeleteket, amelyek megtiltották egyes ruhadarabok otthoni elkészítését.
Az ünnepi viseletek készítése különösen nagy figyelmet igényelt, mivel ezekben jelentek meg a leginkább a díszítések, hímzések, gyöngyözések. Egy-egy ünnepi viselet elkészítése hónapokig tartó munka volt, és a színek, minták és anyagok mind hordozhattak jelentést: a viselő életkorát, társadalmi helyzetét, családi állapotát jelezték. Például a menyasszonyi ruhákban használt fehér a tisztaságot és az ártatlanságot szimbolizálta, míg az idősebb nők viseleteiben a legtöbbször inkább sötétebb színeket alkalmaztak, kifejezve az élettapasztalatot.
A népviselet persze nem volt statikus, sokat változott az évszázadok során, de akár néhány évtized alatt is nagy változásokon mehetett keresztül. A fekete, mint a gyász színe például nem minden tájegységünkön terjedt el gyorsan, a népviselet díszítettségében és „kiszínesedésében” pedig ma is nagy különbségek mutatkoznak a különböző magyarlakta területek között.
Az erdélyi Kalotaszeg vidékén például elterjedt a bujka nevű kis kabát használata, amelynek alapanyaga gyapjúposztó, színe pedig a világoskéktől a szürkén át a feketéig terjed. Eredetileg nem volt rajta hímzés, de a varrógépek elterjedése után úgynevezett „nyargalásos varrással” díszítették. Ezen kívül fekete üveggyöngyöket is elhelyeztek a bujkákon. Ma már eredeti kalotaszegi bujkát csak néhány szabó tud varrni, de ők törekszenek az eredeti motívumok és formák megőrzésére.
De ha népviselet alatt nem csak a falusi népek öltözetét értjük, akkor meg kell említeni azt is, hogy a nemesek által hordott ruházat terén például előbb zajlott le a szabadságharc, mint a politikában vagy a harctereken, ugyanis egy Kostyál Ádám nevű pesti szabó az 1820-as és 30-as években hadat üzent az akkor uralkodó németes divatnak, és XVII-XVIII. Századi minták alapján újraalkotta a magyar nemesi öltözeteket, és a Nemzeti Színház ruhatárát ingyen szabta át, hogy „magyarosabb” legyen.
A népviseletek nem csak egyszerű ruhák, hanem társadalmi rangjelzők – a magyar történelem során számos törvény szabályozta, melyik társadalmi réteg milyen anyagú, színű vagy szabású ruhákat viselhet –, a közösségek identitásának örzői és a nemzeti kultúra kincsei is, amelyek hidat képeznek a múlt és a jelen között. Épp ezért készítésük is nagyon fontos mesterség, amelynek tudását a jövö nemzedékeinek is fontos lenne megőrizni.
