A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a kosárfonásról írt cikket olvashatjátok.
Valószínűleg majdnem minden magyar háztartásban találtunk volna valamilyen font kosarat, akármelyik történelmi időszakba látogattunk volna a honfoglalástól a 20. század közepéig. Az olcsó, könnyen elkészíthető, de cserébe tartós vesszőkosarak jó tárolómegoldást jelentettek az idők során.
A kosárfonás a legrégebbi mesterségeink között van, és jó eséllyel már a gyűjögető-vadászó életmódot folytató törzsek idején megjelenhetett, majd a letelepedéssel és a földművelés elterjedésével csak még fontosabb lett. Arra is vannak bizonyítékok, hogy már a kőkorszakban készítettek különféle fonott edényeket és tárolóeszközöket, elsősorban nádból, és vesszőből. Ezek a korai kosarak egyszerű, de funkcionális tárgyak voltak, amelyek a termények és egyéb szükséges dolgok gyűjtésére és tárolására szolgáltak. Az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában már bonyolultabb szerkezetű, díszes kosarakat készítettek, amelyeket gyakran vallási vagy rituális célokra is használtak. Az ókori görögök és rómaiak pedig a mezőgazdasági munkákhoz, halászathoz és a mindennapi élethez is készítettek kosarakat. A kosárfonás korai formái számos olyan technikát tartalmaztak, amelyeket a későbbi évszázadok mesterei továbbfejlesztettek.
A paraszti közösségek számára a kosár nemcsak a termények gyűjtésére és szállítására volt alkalmas, hanem fontos eszköze volt az áruk cseréjének és kereskedelmének is, hiszen az egyik legfontosabb szállítóeszköz is volt. Emellett a halászatban és a borászatban is nélkülözhetetlen eszközök voltak a fonott szerkezetek, például a halászati varsák és a szőlőszüretelésre használt kosarak.
Magyarországon a kosárfonás kiemelt szerepet játszott a paraszti közösségek életében, különösen a 18-19. században, amikor a vidéki lakosság nagymértékben támaszkodott a fonott termékekre. Az ország különböző régiói eltérő alapanyagokkal és technikákkal dolgoztak. A legelterjedtebb kosárfonó anyag a fűzfavessző volt, amely könnyen hozzáférhető volt, különösen az Alföldön és a Dunántúl vizes élőhelyein.
A fűzfafélék közül kosárfonásra legalkalmasabb a nemesített amerikai fűz és a kosárfonó fűz, amelyből nagy mennyiség állt rendelkezésre a Körösök és a Tisza környékén. Ráadásul a nedvesebb vidékeken a tárolás szempontjából is előnyösebb volt a kosár, mert abban kisebb eséllyel dohosodtak meg a dolgok. A magyar kosárfonók néha használtak mogyoróvesszőt és nyírfavesszőt is, de a legtöbben a fűzfa mellett tették le a voksukat.
A XIX. század második felében a Körösök és a Berettyó hullámterében nemesített füzeket telepítettek, 1879-ben pedig Békéscsabán harmincezer dugványt állítottak elő hatféle fűzből. A kosárfonás újabb nagy fellendülése Magyarországon az 1880-as végén kezdődött, amikor leálltak a kubikusmunkák, és kosárfonással próbálták enyhíteni a munkanélküliséget. 1902-ben, az akkori országhatárokon belül 301 községben 3118 család foglalkozott vesszőfonással, de ennél sokkal több kosárfonó lehetett valójában, mert ebben a számban csak azok vannak benne, akik megélhetésre használták a tevékenységet. A kosár és kaskészítés egyébként férfimunka, de az előkészítésben az asszonyok is részt vettek.
A magyar paraszti kultúrában kizárólag lánc-vetülékes fonástechnikával készítettek kosarakat. A lánc-vetülékes technika lényege az, hogy a fonat két irányban, egymásra merőlegesen futó szálak összeszövődéséből adódik, de a két szálcsoport szálainak minősége, vastagsága vagy egymás közti távolsága nem azonos. A láncszálak, melyek közé a vetülékszálakat befonják, általában vastagabbak.
A kosárkészítés folyamata hosszú és alapos munkát igényelt: először az alapanyagokat elő kellett készíteni, megtisztítani és megfelelően rugalmassá tenni, hogy alkalmasak legyenek a fonásra. A fűzfavesszőket gyakran vízben áztatták, hogy könnyebben lehessen hajlítani és alakítani őket.
A kosárfonás során először a kosár alapját kell elkészíteni, amely általában egy erős, stabil vázból áll. Aztán jön a kosár oldala, majd a pereme és a fülei.
A kosárfonás ma is élő hagyomány Magyarországon. Bár a tömeggyártott termékek elterjedése miatt a kézzel készített kosarak iránti kereslet csökkent, a hagyományőrzők és kézművesek továbbra is gyakorolják ezt az ősi mesterséget. A kosárfonás nem csupán hagyományőrző tevékenység, hanem fenntartható kézművesség is, amely környezetbarát termékeket állít elő. A természetes alapanyagok használata és a kézzel készített tárgyak iránti növekvő érdeklődés új lendületet adott ennek a mesterségnek.
