A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a hímzésről írt cikket olvashatjátok.
A hímzés szövetet, bőrt díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek fel az alapot alkotó anyagra. Abban különbözik például a szövéstől, hogy az alkotja is a szövetet, míg a hímzés csak díszíti.
A hímzés egyidős az emberiség kultúrájával, és évezredek óta díszít ruhadarabokat, lakástextileket, vallási és ünnepi tárgyakat. Kezdetleges hímzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatók, az ókori civilizációk pedig már számos hímzéstechnikát ismertek és használtak. A hímzés díszessége gyakran fejezett ki társadalmi vagy pénzügyi státuszt, Az ókori kínai selyemhímzések vagy a középkori európai királyi palástok gazdag díszítései mind azt jelezték, hogy viselőjük a legmagasabb társadalmi réteghez tartozik. A 11. századból való a bayeux-i falikárpit is, amely egy hosszú falikárpit, amely hímzett, színes képekben meséli el Anglia 1066-os, normannok általi elfoglalását.
A reneszánsz idején elkezdenek erősebb színekkel, kontrasztokkal, határozott körvonalakkal dolgozni, és gazdag mintákat készítenek, amely összefügg a hímzések iránti kereslet megnövekedésével.
A nép hímzés eközben sokkal ősibb, hagyományosabb formákat őrzött meg, a keresztszemes hímzéseken megjelenő legősibb motívumok – életfa, tulipános motívumok – az északi sarkkörtől a közép-ázsiai sztyeppékig szinte változatlan formában maradtak fenn.
A hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős, páratlanul gazdag és változatos hímzéseket találunk a magyar településterület különböző részein.
Valószínűleg a parasztság életfeltételeinek alakulásával függhet össze, hogy a XIX. század elejétől rohamosan megnőtt az igény a pompára. A legegyszerűbben bővíthető, pompásabbá tehető díszítés a ruhák esetében a hímzés volt. Abban azonban, hogy mennyire alkalmaztak díszes hímzéseket, milyen mintákat, formákat használtak, nagy eltérések mutatkoztak. Egyes vidékeken a hímzés jelentéktelen maradt, más területeken viszont az egész szobabelső és a viselet meghatározó eleme lett. A kalocsai hímzés talán a legismertebb magyar hímzés, amely élénk színeiről és virágos motívumairól híres. A kalocsai hímzés eredetileg fehér fonállal készült, majd a 19. század végén jelentek meg a színes változatok, és olyannyira színes lett, hogy speciális nevű színeket is használtak, például a tulipirost, a borszínt vagy épp a vadgalambkéket. Szintén gazdagon díszített még a Mezőkövesd környéki vidékekre jellemző matyó hímzés. Egyik leghíresebb használt mintája a „matyó rózsa”. Egyszerűbb motívum- és színvilágú volt kezdetben például a palóc hímzés, amely a hímzési technikákban is sokáig az egyszerűbbeket részesítette előnyben. Az egyszerű, mégis elegáns palóc hímzések különösen a menyasszonyi ruhákon és ünnepi szöveteken jelennek meg.
Magyarországon a hímzés mindig is szorosan kötődött a népi kultúrához. Az asszonyok gyakran már fiatal korukban megtanulták a különböző technikákat. A parádés szoba vagy tisztaszoba a hímzések egész sorát mutatta be, hímző vidéken ezek adták fő díszét.
Egy család hímzéseit a tagok életének nagy fordulóin közszemlére tették. Lakodalomkor a kelengye díszes ruhaneműit mutatták be, halálesetkor pedig a halott ravatalán egymás mellett és fölött hímzett darabok és szőttesek sorakoztak.
Megkülönböztetünk kétféle hímzéstípust: vászonhímzéseket, amelyeket len-, kender-, pamutvászonra, ritkábban valamilyen gyári szövetre hímeznek, és készítői és használói a parasztasszonyok és lányok. Persze köztük is lehettek hozzáértők, akikhez a falu fordult, ha díszesebb hímzésre volt szükség. A másik típus a szűcshímzések és a szűrhímzések, melyeket bőrre és különböző posztókra varrtak a szűcsmesterek és a szűrszabók. Nem csak az anyag és a technika volt különböző, de sokszor a mintakincs is, amelyből dolgoztak.
A hímzések motívumai mély szimbolikus jelentéssel bírnak a magyar néphagyományban. A virágok, levelek és geometriai formák mind-mind valamilyen jelentést hordoznak. Például a tulipán a nőiességet, a rózsa a szerelmet és a szépséget, míg a nefelejcs a hűség virága. A geometriai minták gyakran a világ rendjét és az emberi élet ciklusait tükrözik.
A hímzés ma újra népszerű Magyarországon, de legtöbbször nem a mindennapi ruházat részeként, hanem lakásdekorációkon vagy ünnepi ruhadarabokon. Egyre több vidéken próbálják feleleveníteni a régi mintákat, technikákat, például Ózdon és környékén a palócok egyik csoportjaként ismert barkók mintakincsét kutatták fel és örökítik tovább helyiek.
A hímzés nemcsak a magyar kultúra őrzője, hanem a kreativitás terepe és a hagyományok megújulásának szimbóluma is.
