A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a fafaragásról írt cikket olvashatjátok.
Ahol volt fa, és volt ember, ott hamar kialakultak a fa megmunkálásának módjai. Először talán csak a használati tárgyak készítésére szorítkoztak, de hamar megjelenhetett az igény a díszítésükre is. A fafaragásnak ugyanakkor majdnem minden kultúrában fontos vallási, spirituális szerep jutott és emlékek megőrzésére, történetek elmesélésére is szolgált. A szláv népeknél például a fa megmunkálása egyenesen szent tevékenységnek számított, de a Bibliában is egy fával dolgozó embernek, Noénak köszönhető az emberiség fennmaradása, arról már nem is beszélve, hogy Jézus is ács volt.
A fa használati tárgyakká történő feldolgozása a magyarságnál is a legrégebbi foglalkozások közé tartozik. Először a legtöbb helyen, így a magyarságnál is a kéregedények készítése figyelhető meg, ezt követte az egy darab fából faragott tárgyak megjelenése.
Az erdős vidékeken minden parasztember többé-kevésbé tudta, hogyan készítse el az alapvető eszközeit fából és a legtöbb ház is nagyrészt fából készült. Ahol kevesebb erdő volt a környezetben, ott általában falvanként néhány ember értett a fa megmunkálásához és díszítéséhez. Ráadásul a fa sokszor ingyen beszerezhető volt, hiszen a jobbágyok Magyarországon 1848-ig az uraság erdejében ingyen vághattak tüzeléshez, építkezéshez és szerszámaikhoz fát. A tél pedig alkalmas volt a faragásra és a faeszközök készítésére is, hiszen ekkor kevesebb mezőgazdasági munka volt.
Azokban a falvakban, ahol a termőföld nem biztosított megfelelő megélhetést, már a 16-17. században kerestek kiegészítő keresetet, és a jobb földdel rendelkező falvaknak kezdtek például fa eszközöket készíteni. A török hódoltság korában a megosztott országban amúgy sem volt mindig zökkenőmentes az egyéb alapanyagok forgalma és kereskedelme, ezért a sokfelé elérhető fát megbecsülték, és egyre több helyen sajátították el, hogyan is kell felhasználni.
Eközben a késő középkortól zajlott a városokban a céhek szerveződése is, a fát megmunkáló céhek mesterei időnként ellentétbe is kerültek a falvak „kontárjaival”, maga a szó is innen származik, hiszen eredetileg olyan iparost jelent, aki nem volt céh tagja és nem volt hivatalos képesítése (Talán a középfelnémet kunter, utánzat, hamisítvány jelentésű szóból származik). Alapvetően azonban tudtak egymás mellett létezni, mert más-más rétegnek készítették termékeiket. Előfordult, hogy a céhek mesterei és a parasztiparosok között a tárgyakat tekintve is munkamegosztás jött létre egy-egy területen, de jellemző volt ez a falvak tekintetében is: Bükkalján például a cserépfaluiak főleg favillát és gereblyét készítettek, míg a kisgyőriek jármot, kaput és kopjafát.
És ha már említettük a kopjafát, akkor beszéljünk a díszítéseket talán legmagasabb fokra emelő kapufaragásról és fejfakészítésről.
A fedeles nagykapu egész Európában elterjedt volt a középkorban, így hazánkban is mindenfelé állítottak ilyeneket, a legismertebbek és egyben legdíszesebbek a székelykapuk. Ezeknek a kapuknak nem csak az egyszerű bejárat szerepe jutott, hanem az otthont a világtól elválasztó határként működtek, faragványaik nem csak díszítenek, hanem fogadják a vendéget, emlékeznek az ősökre és áldást osztanak a távozókra. A kapuk, dísztárgyak és fejfák díszítését végző fafaragók sem ötletszerűen dolgoznak, szabályai és hagyományai vannak a faragásnak, és minden motívumnak van szerepe.
A kapuk mellett a fejfák fafaragásait sem lehetett akárkire bízni, hiszen ezek is öröklétnek és az utódoknak szóló üzenetet hordoznak.
A fejfa protestáns temetőink sírjele, nevezik még egyes tájakon kopjafának, gombosfának, fűtűl való fának is. Érdekes egyedi formákat bőven találhatunk közöttük, például a szatmárcsekei református temető csónakos fejfáit. (Ebben a temetőben nyugszik egyébként Kölcsey Ferenc is)
Meghatározott szabályai vannak annak, hogy melyik faragvány hova kerülhet, különböző minták jelentik például a férfi és a női halottat.
Tájegységenként és koronként is változó, hogy az ilyen faragványokat külön mesteremberek készítették vagy a család egy ügyesebb tagja. Ahol a munkamegosztás még nem alakult ki, ott ügyesebb parasztok készítették a faragványokat, és ha nem családtagról volt szó, akkor az ő munkájukat ajándékkal, terménnyel hálálták meg. Ahol pedig már elkezdődött a specializálódás, ott a helyi kerékgyártó, ács vagy más fával dolgozó mesterember vállalt faragást is, de voltak olyan települések, ahol kifejezetten fafaragók is megéltek, sőt, voltak külön fejfaírók vagy kopjafaírók is, akik a kész fejfára készítettek feliratokat.
A fa megmunkálása ma sajnos nagyon sokszor egyszerű ipari folyamat, de szerencsére vannak még kézzel dolgozó ácsok, fafaragók és más fával dolgozó mesteremberek.
