A Fiatalok az értékteremtő médiáért III c. projektünkben (2023-1-HU01-ESC30-SOL-000137607) ritkán űzött, régi mesterségeket mutatunk be lelkes fiatalokkal együttműködve. A 2023 szeptemberétől indult programban minden egyes foglalkozásba egy-egy videóval nyerhetünk betekintést a közösségi média felületein, valamint ezekhez egy-egy cikk is készül, alább a cipészetről írt cikket olvashatjátok.
„Kapkod fűhöz-fához, szalad a vargához, fűzfahegyen lakó Varjú Varga Pálhoz” – olvassuk Móra Ferenc versében a cinege cípőszerzési kísérleteit a tél előtt. De a varga csak egyike azoknak a mestereknek, akik cipőt készítettek a történelem során, a különböző korszakokban a munkamegosztás változó volt a különböző mesterségek mesterei között.
A legkorábbi ismert lábbelik a jégkorszak idejéből származnak, Ötzit, az Ausztria és Olaszország határán talált 5300 éves gleccsermúmiát is úgy találták meg, hogy bőr lábbeli volt a lábán. Az első lábbelik szerepe még csak annyi volt, hogy védelmet nyújtsanak a hideg és a sérülések ellen, de később egyre inkább a vagyon és társadalmi helyzet kifejező is lett.
A technológiai fejlődéssel együtt járt az is, hogy a cipőkészítés is fejlődött, az ókori civilizációk, mint az egyiptomiak, görögök és rómaiak, már fejlettebb lábbeliket készítettek. A római szandálok például több rétegű bőrből készültek, amelyeket szíjakkal erősítettek a lábra. A különböző társadalmi rétegek eltérő cipőket hordtak, ami egyfajta társadalmi megkülönböztetést jelentett.
A Római Birodalom okozta összeomlás után Európa lassan magára talált, és a Középkorban a cipészet különböző formái újra virágzásnak indultak. A középkori Európában a kézművesség mesterség szerinti céhekbe szerveződött. Magyarországon például először a tímárok készítettek cipőket, akik a bőröket is kikészítették. Később voltak olyan mesterek, akik kifejezetten csak lábbeliket készítettek, a bőrt készen vásárolták, őket magyarul a legtöbbször vargáknak nevezték. Még késebbi időszakban pedig kialakult a csizmadia foglalkozása is, aki csak bizonyos típusú lábbeliket készített. A mesterek és céhek között számos alkalommal volt vita arról, ki pontosan milyen lábbeliket készíthet, ezt általában a városi tanács által hozott törvények szabályozták.
A tehetősebb gazdák bőr lábbeliket hordtak, míg a szegényebbek sokszor mezítláb jártak vagy egyszerű bocskort viseltek, amely állatbőrből készült és szíjakkal rögzítették a lábukra. A bocskor volt az egyik legősibb lábbeli típus, de egy időben népszerű volt a saru is. Persze ezeket a divat is nagyban érintette, amire példa például a csizma óriási sikere. A csizma először a nemesség és a lovon harcoló katonák között vált népszerűvé, ami olyan presztízst adott neki, hogy később már mindenki csizmában akart járni. A parasztság körében a csizma ünnepi ruhadarab volt, az öltözködés ikonikus darabja. A család egy-egy jobb pár csizmát féltve őrzött. A gazdagságot jelezte az, ha valaki hétköznapokon is csizmát húzott, mert igen drága volt az elkészíttetése. De cipőt és csizmát is készítettek különleges alkalmakra, például esküvőre.
A cipő szó egyébként maga a zipellus latin szóból alakult ki a magyarban, először cipellős, cipellő alakban. A zipellus egyfajta lábbeli volt, és maga a latin név is valószínűleg a német Zipfelschuh átvétele, ami körülbelül csúcsos lábbelit jelentett. A cipész szó pedig ugye a cipőből alakult ki. (ahogy a varga például a varrni szóról kapta a nevét, a tímár pedig valószínűleg a timsóról, amellyel kezdetben dolgoztak). Nevezik még a cipészt suszternek is, amely német átvétel, és végül is szintén cipővarrót jelentett eredetileg.
A cipész általában vagy maga készítette elő a bőrt cserzéssel, vagy gondosan válogatta a vargák vagy tímárok által készített bőrből. Főleg marhabőrből dolgoztak. A cserzés volt a bőr előkészítésének legfontosabb művelete, amely megóvta a későbbi rothadástól és a megfelelő rugalmasságot biztosítsa. A cserzést megfelelő cserzőanyagokkal végzik, amelyek képesek a bőrfehérjékkel vegyületet képezni, így a mikroorganizmusok enzimjei nem tudják a cserzett bőrt megemészteni, víz hatására kevésbé duzzad, megszárítva pedig a rostok kevésbé tapadnak össze. A legfontosabbak a növényi cserzőanyagok, például a csersav.
Ezután a cipész szabásmintát készített, majd a bőrt méretre vágta. A cipő talpa és felsőrésze külön részekből állt, amelyeket kézzel varrtak össze. A varrás volt a cipész mesterség legnehezebb része, hiszen rendkívüli precizitást igényelt. Majd jött a talp megerősítése és a sarok kialakítása, végül a díszítés. Persze az egész folyamatot megelőzte a méretvétel és például a kaptafa kialakítása vagy kiválasztása.
A 18-19. században Magyarországon a nagyobb falvakban kettő-három, a városokban pedig akár tucatnyi cipész, varga, csizmadia is dolgozott. Az iparosodás kezdte el háttérbe szorítani a hagyományos cipőkészítő mesterségeket, de az utóbbi években ismét képeznek cipészeket hazánkban, akik kézműves módszerekkel, egyedi cipőket készítenek, ezzel megőrizve a több évszázados hagyományokat. A mai cipészek gyakran modern eszközökkel, de a régi technikák tiszteletben tartásával dolgoznak, és egyedi, minőségi darabokat állítanak elő, és próbálnak versenyezni a sokkal olcsóbban dolgozó, de silányabb termékeket készítő gyári termeléssel.
