A projekt kezdetén a megvalósító fiatalok ellátogattak a válaszúti Kallós Zoltán Néprajzi Gyűjteménybe, amely nemcsak inspirációt adott nekik, hanem megerősítette őket abban is, hogy ennek a kulturális örökségnek a bemutatása valóban fontos feladat. Ezt követően hónapról hónapra haladva összesen 23 népviseletet dolgoztak fel, kutattak, egyeztettek szakemberekkel, több helyszínre személyesen is ellátogattak, és folyamatosan megosztottuk eredményeiket a közösségimédia-felületeinken.

A projekt során több mint 1.500.000 emberhez jutottak el a bejegyzések Facebookon, és összesen több mint 23.000 reakció érkezett rájuk. Ez számunkra egyértelmű visszajelzés volt arról, hogy van igény az olyan tartalmakra, amelyek értéket közvetítenek, és segítenek jobban megérteni kulturális örökségünket.

A közös munka nemcsak szakmailag volt értékes, hanem emberileg is sokat adott a megvalósítóknak. A fiatalok fejlődtek a kutatómunkában, a források feldolgozásában, a szövegírásban, a kommunikációban és az együttműködésben. Megtanultak csapatban dolgozni, feladatokat megosztani, konfliktusokat kezelni, szakmai visszajelzéseket befogadni, és felelősséget vállalni azért, amit létrehoznak.

Hálásak vagyunk mindenkinek, aki követte a projektet, olvasta a bejegyzéseket, megosztotta azokat, vagy bármilyen formában támogatta ezt a kezdeményezést!

(Projektazonosító: 2024-3-HU01-ESC30-SOL-000287955)

A Végéhez ért a „Népviseletek nyomában” c. projektünk bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A mogyoródi népviselet bemutatását történelmi visszatekintővel kell kezdenünk. A törökök kivonulása utáni időszakra tehető a település elnéptelenedése. A főúri-nemesi osztály Mária Terézia akaratával is megegyezően több hullámban engedélyezte a svábok betelepítését az akkori Magyarországra. A későbbi időszakban a tótok valamint a magyarok-svábok leszármazottai teszik ki egyöntetűen a mogyoródi, azaz már magyarnak mondott lakosságot. Az összeolvadás házasságkötések révén indult meg az idegen ajkúak és az őslakosság között, melynek legmaradandóbb bizonyítéka az öltözet, azaz a népviselet.

A népviseletre ható másik nagy tényezőt a közeli gödöllői és pesti vásárokban, később a piacokon ismerhetjük fel, ahol gazdák és cselédek egyaránt megfordultak. Az itt jelentkező kínálat ruhafélékben eltérő választékot képviselt, ami lehetőséget adott az egyéni ízlés kielégítésére.

Mogyoród női viseletéről szóló adatok és leiratok a jobbágykorra nyúlnak vissza. Cselédszerződésekből kiolvasható az alapigényeken felüli elvárás is az igényes öltözködést illetően, mint pl. pántlika, kacamajka, kendő vagy éppen csizma. A 19. században funkcionális darabokat hordtak, melyeket házilag készítettek. A női alapöltözék a vászoning, a pendely, a szoknya, a kötény, a kendő és a lábbeli. A kezdeti időkben a szövőszék mérete adta a szőttes hosszát és szélességét. Takarékosan bántak az anyaggal, nem vágták le a felesleget, hanem visszavarrták. Így későbbiekben a ruha viselőjéhez is hozzá tudták igazítani. Természetes volt a viseletvarrás, a varrni tudás.

A különféle anyagokból készült ruhák viselését elsősorban az alkalmak és a generációs különbségek határozták meg. Hétköznapokon és évközi vasárnapokon mindenki olyan ruhát vett fel, amilyen volt neki.

A korabeli öltözködést elsősorban a katolikus vallási élethez kapcsolódó események határozták meg, és az egyházi ünnepeken fontos szerepet kaptak a ruhák színei.

A fiatal női viselet legkülönlegesebb öltözéke a nagyünneplős, melynek egyediségét a brokát selyem anyag, valamint a szín- és mintavilág adta.

Átfedésekkel ugyan, de különbséget teszünk a fiatal női viselet és az asszonyviselet között, mely közé időbeli határvonalat a gyermek születése húzott.

Életkort, ünnepet, vagyonosságot meghatározó ruhadarab volt a szoknya, melyhez ráncoskát vagy félinget viseltek. A viselet további részei a pendely, a keményített, ráncolt alsószoknyák, a kötény, téli időben pedig a kacamajka és a nyakrakendő.

A férfiak öltözete stabil volt: nadrág, hosszú ujjú ing, kislajbi/ nagylajbi és kalap alkotta.

Forrás: Mogyoródi népviselet c. kiadvány

Teljes kiadvány elérhető itt:

https://www.mogyorodertektar.hu/…/Mogyorodi_Nepviselet…

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 23. rész – a mogyoródi népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A Király-hágótól egészen Kolozsvárig terjedő tájegységet Kalotaszegnek hívjuk, melynek három része van: Alszeg, Felszeg és Nádasmente (Cifra Kalotaszeg). A legszínesebb, legdrágább viseletet Cifra Kalotaszegen hordják, melynek egyik központja Méra. Kalotaszeg népviseletére a színek tobzódása és a változatos formavilág jellemző, mely egyszerre tükrözi a közösség ízlését, rangját és ünnepi kultúráját.

A nők fehérneműként pendelyt hordanak. A fersing (szoknya) apróra ráncolt, előtte kötőt (kötényt) viselnek. A vállfős ing fölött mejjrevalót (mellényt) hordanak, amelyet – a kötényhez hasonlóan – gazdagon díszítenek gyöngyökkel. Az öltözet gazdagsága és díszítettsége nemcsak esztétikai szerepet töltött be, hanem viselője életkoráról és társadalmi helyzetéről is árulkodott.

Különleges ruhadarabnak számít a muszuj vagy bagazia, melynél az elöl nyitott oldalak két alsó csücskét felhajtották, derékon a korcba dugták, így a belső posztószegély láthatóvá vált, elárulva viselője korát és vagyoni helyzetét. Az idősebbek és szegényebbek posztószegélye keskenyebb volt: pirosat és sárgát a fiatalabbak viseltek, míg zöldet, kéket és feketét az idősebb asszonyok. A muszulyt elöl pántlikás köténnyel fedték le.

A lányok viseletének különleges dísze a gyöngyökkel gazdagon díszített párta, melyet a konfirmációtól az esküvő napjáig viseltek. Az asszonyok fejükön gazdag mintavilágú, úgynevezett szőrkendőt hordanak. A fejviselet különösen fontos szerepet töltött be, hiszen egyértelműen jelezte a nő családi állapotát.

Mezei munkában a nők különösen széles karimájú kalapot viseltek, melynek díszesebb változatát aratóünnepeken hordták. Lábukra fekete vagy piros csizmát húztak, melynek sarkát sárgarézzel díszítették.

A férfiak bő ujjú, de csuklónál összefogott, bojttal díszített inget viselnek. Legkülönlegesebb ruhadarabjuk a bujka (kabát), melynél a sötétkék posztót az idősebbeknél fekete, a fiataloknál pedig piros-zöld színű cérnával, nyargalásos hímzéssel díszítik. A legények fejükön zöld színű gyöngyökkel díszített kalapot hordanak.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 22. rész – a kalotaszegi viselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A sokácok (horvátul: Šokci) a délszláv népcsoportok közé tartozó, római katolikus vallású horvát etnikai közösség, akik a történeti Szlavónia–Szerémség–Bácska térségéből származnak. A 17–18. században, az oszmán uralom alóli felszabadító háborúk idején több hullámban települtek át a Magyar Királyság déli területeire, így alakult ki a mai magyarországi sokác népesség.

A Baranya vármegyei Mohács és környéke sokác lakosságát mohácsi sokacoknak nevezzük, míg a megye déli falvaiban, Kásádon és Alsószentmártonban élő csoport tagjai a drávamenti sokacok.

A sokác viselettel leginkább Magyarország egyik legismertebb rendezvényén, a Mohácsi Busójáráson találkozhatunk, amely az UNESCO szellemi kulturális örökség listáján is szerepel. A télűző, tavaszváró eseménysorozat főszereplői az álarc mögé bújt sokác lányok, valamint a birkabőrbe öltözött, szalmával kitömött bőgatyát és hagyományosan állatvérrel festett faálarcot viselő busók, akik kereplőkkel és kolompokkal zajongva űzik el a hideget.

A sokac női viselet alapját a fehér vászonból készült, bő ujjú ing adta, amelyet flitterek, csipke és fehérhímzés ékesített. Az ing ujjára, mellrészére és hátára piros masnikat kötöttek, és a masni a lányok kontyba fogott haján is megjelent.

Bő, harang alakú, többnyire bársonyból készült szoknyájuk alját obelgációval (grančica) díszítették. A szoknya alatt fehér pöndőt, vagyis alsószoknyát viseltek, amelynek alját csipke szegélyezte. A szoknya elé kötényt kötöttek: a korábbi időszakban ez rendszerint selyemből készült, az 1940-es évektől azonban a szőttes kötények váltak általánossá.

Az egyik legértékesebb viseletdarab a bőrmejjes volt, amelynek felületét szinte teljes egészében hímzés borította. Az öltözetet több soros gyöngynyaklánc, illetve – az anyagi helyzettől függően – lázsiás egészítette ki. Lábukon bütykösharisnyát és fekete pacskert viseltek.

Az asszonyok a konty fölött kápicának nevezett, hímzéssel, aranycsipkével és mázolt virágokkal ékesített fejviseletet hordtak.

A férfiak a fehér inghez hímzéssel, flitterekkel és csipkével díszített ingelőt vettek, valamint többnyire fekete bársonyból készült mellényt viseltek. Ennek hátulja mélyen kivágott volt, és hímzések, valamint aranycsipke ékesítette, így az öltözet egyik leglátványosabb darabjának számított.

Az inghez rendkívül bő szárú sokác gatyát hordtak. A nadrág alját csipkével, hímzéssel (azsúrozással, subrikálással) és flitterekkel látták el. Fejükre szalaggal és virággal ékesített fekete kalapot tettek.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 21. rész – Sokác népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A rimóci viseletcsoporthoz tartozó falvak (Rimóc, Hollókő, Varsány, Nógrádsipek és Nagylóc) a palócföld egyik legdíszesebb, leggazdagabb öltözetét tudhatják maguknak. A vasúttól és fő közlekedési útvonalaktól távol eső települések hosszú időn át megőrizték színes, gazdag öltözetüket.

Női viselet

A lányok buggyos ujjú ingvállat, kötött lajbit (mellényt), 3-5 rakott alsószoknyát viseltek, amelyek közül a legfelsőt tüdőszín szegéllyel látták el. Erre került a színes, rakott felsőszoknya, elé pedig fekete színű, alján hímzéssel és sujtásokkal díszített szakácskát (kötényt) kötöttek. A ruházat elmaradhatatlan kelléke volt a hímzett derékkötő szalag.

A legdíszesebb viselet a nagylányok ünnepeken, templomi alkalmakon használt öltözete volt. Ilyenkor a 3-5 puha, ráncolt alsószoknyára még akár ugyanennyi keményített alsószoknyát, arra brokátselyem színes felsőszoknyát vettek. A szoknya elé fekete kecelét (apróra rakott kötényt) kötöttek. A buggyos ujjú ingvállra kislajbit, arra pedig nyakravaló kendőt kötöttek, melyet hátul a kendőkötő szalag fogott össze, derekukra szintén hímzett szalag került. Hajukat brekocsba fonták, a hajfonatba a hímzett szalagot is belefonták.

A vasaltszoknyás ünnepi viselethez fekete vagy piros csizmát húztak. Nyakukban többnyire fehér gyöngyökből fűzott galárist (gyöngysort) viseltek, gyakran apró rózsákkal, tükröcskével díszítve.

A menyasszony viselete a nagylány ünnepi öltözetéhez hasonlított, de fehér színvilágban. A fehér felsőszoknya elé nem kötött kecelét, felsőtestén fehér lajbit és fehér nagykendőt, úgynevezett tillkendőt viselt. Haját egy ágba fonták, fejére koszorú került: Varsányban mirtuszból, a többi településen gyöngyvirágból.

Az újasszony fejviselete a gyöngyös nagy főkötő volt, amelyet az első gyermek születéséig, de legfeljebb a házasságkötést követő egy évig hordhatott. Ezt később a rojtos, majd a rojt nélküli menyecskefőkötő váltotta fel.

Férfi viselet

A férfiak bő ujjú vászoninget viseltek, az ünneplős ing elejét fehér vagy színes hímzéssel díszítették. A férfi viselet legjellegzetesebb darabja a lajbi volt: többnyire fekete posztóból készült, ólomgombokkal, pitykékkel, valamint piros, zöld vagy kék hímzéssel díszítve.

Korábban bőgatyát viseltek, amelyet az 1930-as évektől fokozatosan felváltott a bricsesz nadrág, mely elé – a női viselethez hasonlóan – szakácskát kötöttek.

Fekete kalapjukat csak a legények ékesíthették hímzett szalaggal, elsősorban ünnepi alkalmakkor.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 20. rész – rimóci népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

Somogy megye, vagy ahogy korábban nevezték, Somogyország néprajzi képe igen változatos és összetett. A Balaton és a Dráva között elterülő tájegységet a Kapos vonala osztja ketté: délre Belső-Somogy, északra pedig Külső-Somogy található. Az itt elhelyezkedő települések viselete szinte falvanként változó, azonban jónéhány azonosság figyelhető meg.

A somogyi női viselet jellegzetessége a röpike. A lefelé „A” vonalban bővülő hímzett vagy egyszínű blúzt a szoknyán kívül viselték. A „slingölt péntök” (lyukhímzéssel díszített pendely, alsószoknya) házi vászonból készült, ünnepi alkalmakra azonban keményített gyolcsból varrták. Általában öt „péntőt” (alsószoknyát) vettek magukra, melynek alja az 1920-as évekig szinte bokáig ért, ezt követően rövidebb lett. Az ünnepi felsőszoknya selyemből, bársonyból készült, elé fekete vagy sötétkék ráncolt kötényt kötöttek.

A századforduló táján a nők elkezdtek „pufándlit” (farpárnát) hordani, mely jelentősen megváltoztatta a női viselet kinézetét: nemcsak a csípő lett szélesebb általa, hanem a szoknya esése is megváltozott, feljebb került a derék is.

A lányok hajukat széles, tarka szalagokkal egy ágba, úgynevezett „cicába” fonták. Az asszonyok a fonatot kontyba tekerték és kis kontyruhával (kendővel) takarták le. Ebből a kontyra kötött kendőből alakult ki a Kapos-Koppánymente jellegzetes fejviselete, a „pille”, melynek lelógó végeit a XIX. század végén még flitterekkel, gyöngyökkel díszítették, később a sarkait keménypapírral bélelték, így a pillangó szárnyaihoz hasonlóan szétálltak, innen kapta nevét is. A kontyot először fejcsipkével vették körbe, melyet szintén szalagokkal, gyöngyökkel díszítettek, ezt követően került rá a pille.

A somogyi női viseletek között külön figyelmet érdemes a csökölyi nők fehér gyászos viselete. A fehér szín nemcsak a tisztaságot, becsületet jelképezte, hanem a halálhoz, az elmúláshoz is kapcsolódott, így megjelent a gyász színeként is. Bár a fekete gyászviselet a 19-20. század folyamán egyre általánosabb vált, Csökölyön egészen sokáig fennmaradt: az idősebb asszonyok a 20. század második felében is fehérben gyászoltak.

A férfiak ünnepnap felálló gallérú, elején és a bő ujj ráncait összefogó kézelőn sűrű fehérhímzéssel kivarrt pamutvászon inget, alján subrikálással díszített rojtos bőgatyát, többnyire fekete vagy sötétkék, sűrű zsinórozású posztó mellényt, hidegben ujjas posztó kabátot viseltek. A keskeny karimájú, kerek tetejű kalapba a legények virágot, rozmaringszálat, később árvalányhajat tűztek. Korábban főként bocskorban jártak, azonban ünnepi alkalommal csizmát húztak a lábukra.

A somogyi férfiak legértékesebb viseletdarabja a szűr. A dunántúli szűr a Kárpát-medencében fellelhető szűrtípusok közül a legrövidebb, gallérja a legnagyobb, szélessége a 2 métert is meghaladhatja. Az ujjai rendkívül elcsökevényesedtek, melyet kerek szűrdarabbal bevarrtak, úgymond befenekeltek. A szűrt mindig vállra (panyókára) vetve hordták, kezüket nem tették bele, így a szűr ujja tárolási célokra, egyfajta zsebként funkcionált. A somogyi szűrt hímzéssel gazdagon díszítették, a gallér két sarkába bokorvirág nevű díszítmény került.

A szűrnek nagy szerepe volt a párválasztási szokásokban is. A régi idők udvarlási etikettje szerint, ha egy legény meglátogatta kiszemeltjét, belépéskor levette a szűrét, és felakasztotta a házban lévő fogasra. Este, távozáskor „véletlenül” ottfelejtette a szűrt, hogy másnap visszatérve megnézze, hová került. Ha a verandára volt kiakasztva, az elutasítást jelentett, nem szívesen vették az udvarlási szándékát, „kitették a szűrét”. Ha viszont a szűr bent maradt a házban, az azt jelentette, hogy a lány családja szívesen fogadta a közeledését.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 19. rész – somogyi népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

Magyarbőd Felvidéken, Kassától nem messze fekvő település, a magyar nyelvterület legészakibb falvainak egyike. Népviselete szigetként őrizte meg sajátos jellegét, és elkülönül a környékbeli települések öltözetétől.

A magyarbődi nők ruházatának legjellemzőbb sajátossága a sokszoknyás viselet: a felsőszoknya alá 5–6 vasalt alsót öltöttek. Az ünnepi alkalomra használt felsőszoknya anyaga többnyire brokátselyem és bársony volt; színvilágát leggyakrabban a zöld, barna, lila, kék és bordó árnyalatai határozták meg. A szoknya díszítése az I. világháború előtt mindössze 3–4 hajtás (zámedli) volt, amelyet a ’40-es évektől keskeny cakkos csipke, majd a II. világháború után már 20–25 cm széles csipke váltotta fel, mely a szoknya közepén futott körbe.

A szoknya elé széles, lekerekített kötényt (kötőt) kötöttek, melyen a hímzés korábban csak az alján volt, később egyre gazdagabb lett, csaknem az egész területet befedte. A színválasztás visszafogott volt: barnát, zöldet, rózsaszínt, aranyat és ezüstöt kedveltek, piros színt ugyanakkor a kötőn nem használtak. A kötők széles, gyakran szintén hímzett pántja hátul kötődött meg, így a szoknya hátoldalát is díszítette.

A felsőtestre a szoknya anyagából készült blúzt (palatont) öltöttek, amely nem volt a szoknyába kötve, hanem kívül viselték. A blúz belsejébe külön gombolódó alsómellényt varrtak a mell leszorítása céljából. A blúz helyett kerülhetett a felsőtestre rövid, puffos ujjú ingváll, melyre fehér sujtásokkal díszített, cakkos derékrésszel ellátott füles vagy „nyelves” pruszlikot vettek

Téli időben a nők bujbelát öltöttek — ez hosszú ujjú, béléses kabát volt bársonyból vagy plüssből, derékig karcsúsítva, hátul farokban végződve, sonkaujjakkal és sújtásos díszítéssel; szabása a csípő tájékán erősített.

A fejviselet a kor és a családi állapot jelzője volt: a lányok hajukat egyetlen hosszú fonatba kötötték, amelybe fehér vagy a ruházathoz illeszkedő színű szalagot fontak. Ez a szalag akár a szoknya aljáig is leérhetett. Az asszonyok befésült hajára kontykötőt tűztek, amelyet keménypapírral merevítettek szögletes formájúra, majd erre került a hímzett vastagselyem fejkendő

A lábbelik tekintetében a lányok és asszonyok keményszárú csizmát hordtak, harisnya nélkül, kapcával.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 18. rész – magyarbődi női népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

Időpont: 2026. február 11. (szerda) 18:00

Helyszín: a Fiatalok a Nemzetért Alapítvány irodája (1053 Budapest, Curia utca 4.)

A részvétel ingyenes, de regisztrációhoz kötött, amit alább lehet megtenni:

A Népviseletek nyomában – beszélgetés Dávid Botonddal bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A Dél-Alföld Magyarország délkeleti részén elhelyezkedő tájegység, amely Csongrád-Csanád, Békés és Bács-Kiskun vármegyéket foglalja magában, s amelynek kulturális központja Szeged volt. A fennmaradt viseletek és a tánckultúra szempontjából a szegedi nagytájon belül kiemelt jelentőségű Tápé és Apátfalva női öltözete.

Apátfalván a női viselet alapját a sokszoknyás öltözet adta, amely a környező falvakban „nagyfarként” vált ismertté. A helyi felfogás szerint nem a karcsúság, hanem a „dologra való”, erős asszony alakja számított szépnek. A 4–6 darab, ünnepi alkalmakkor akár 9–10 slingelt aljú alsószoknyára vett bő szoknyát 7–9 szélből varrták. A szoknya elé kezdetben egyszél anyagból készült, díszítetlen kötényt kötöttek, amely később keskenyebb lett, és aljára fodor került.

A fehér vászonból készült ingvállat rövid derekú pruszlik (mellény) egészítette ki, emellett jellegzetes felsőruhadarab volt a „testhönálló”: karcsúsított, derékban szabott blúz, magasan záródó nyakkal, amely derék alatt a szoknyára simult. Az apátfalvi viselet kedvelt anyaga volt a színváltó taft, amelyből nemcsak szoknyát, hanem kötényt és blúzt is készítettek. A lányok hajukat egy ágba fonva, széles pántlikába kötve viselték, míg az asszonyok számára a fityula, valamint utcai viseletként a selyem fejkendő hordása volt kötelező.

Tápé női viselete szerkezetében és díszítettségében számos ponton rokon Apátfalvával, ugyanakkor erőteljesebben tükrözi a szegedi nagytáj hatását. A nők az 1900-as évek elejéig 5–6 alsószoknyát hordtak, amelyek fölé bokán felül érő, bokros szoknyát vettek. Hétköznapokon blúzt, ünnepi alkalmakkor bársonyból, brokátból vagy selyemből készült, helyi elnevezéssel „testhönállót” viseltek, amelyet nagyméretű selyemkendőt és nyakra való kis selyemkendő egészítettek ki.

A lábbelik között mindkét településen fontos szerepet játszott a hímzett papucs. A szegedi papucs a Dél-Alföld egyik legismertebb viseleti darabja, amelynek készítése a török hódoltság koráig vezethető vissza. Jellegzetessége a magas sarok, a bársony papucsfej gazdag, növényi motívumokkal díszített hímzése, valamint az a sajátosság, hogy egy kaptafán készült, és csak viselés közben vált el jobb- és ballábasra. Erre utal a mondás: „a szegedi papucsnak nincs párja”.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 17. rész – Dél-alföldi női népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.

A Mezőség folyókkal határolt erdő nélküli dombvidéket jelent, néprajzi tájegységként a Kolozsvártól északkeletre elterülő, magyarok, románok és szászok lakta településeket foglal magába. A mezőségi falvak egymáshoz hasonló viselettel és kultúrával rendelkeznek, kivételt képez néhány település (pl. Szék), amelyek népviselete egyedi, nem keveredett a környező falvak hagyományaival.

A férfiak kenderből vagy gyapotvászonból készült inget viseltek, melynek nyakát sűrű ráncba szedték. Nyáron lábszárközépig érő bőgatyában jártak, télen szűrposztóból készült úgynevezett „harisnyát”, azaz szűk szabású nadrágot vettek magukra, melynek színe korábban fehér, később szürke volt. Lábbelijük bakancs, vagy saját maguk által készített bocskor volt, csizmát ritkán viseltek.

Fejviseletük nyáron jellemzően a szalmakalap, télen báránybőrből készült sapka volt.

A nők viselete nyaknál és vállnál ráncba szedett, hátul nyíló, rövid derekú ingből, derékon korcokba húzott pendelyből, az ezekre felvett lájbis fersingből, más néven „köntösből” (mellénnyel egybevarrt szoknyából), valamint az eléje tett, „ruhá”-nak nevezett kötényből állt. A ruhát (kötényt) nem a derékon, hanem a mell alatt kötötték meg, a mellény mélyen kivágott volt. Míg a fiatalok mellénnyel egybevarrt köntöst viseltek, addig idősebb korban külön hordták a lajbit és a szoknyát. Ruházatukban kerülték az élénk színeket.

A lányok hajukat hosszú pántlikával egy ágba fonva viselték, körfésűvel ékesítették. A fonatot díszítő szalag színe jelezte a nemzetiséghez való hovatartozást, míg a románok piros-sárga-kék, addig a magyarok piros pántlikával ékesítették hajukat. Az asszonyok hajukat kontyba kötötték és kendővel fedték.

A mezőségi lányok, fiatalasszonyok nyakukban 3-4 sor, többnyire piros színű, gyöngyöt viselnek, idősebb korban a gyöngysort elhagyták.

Lábbelijük a csizma, vagy magasszárú fűzős cipő.

Mezőségen az öltözethez szükséges anyagokat az asszonyok nagyrészt maguk állították elő és a ruhadarabok jelentős részét is házilag készítették. Ennek ellenére viseletükben hímzést, díszítést alig alkalmaztak, főként az ing nyakrészénél és kézelőjénél jelent meg. A harisnyát és a kabátot a szabó által kiszabott anyagból a férfi, a fehérneműt az asszony varrta.

A népviseletek bemutatását és népszerűsítését célzó projektünk az Európai Unió támogatásával valósult meg.

A Népviseletek nyomában 16. rész – Mezőségi népviselet bejegyzés először Fiatalok a Nemzetért Alapítvány-én jelent meg.